A féltékenység és a szerelmi kétkedés természetrajzát bemutató, csaknem háromórás, nagyszabású, kosztümös, angol nyelvű film Füst Milán több mint húsz nyelvre lefordított, irodalmi Nobel-díjra jelölt A feleségem története című regényének adaptációja. A Budapesten, Fóton, Hamburgban és Máltán forgatott alkotásban Störr kapitányt Gijs Naber holland színész alakítja, feleségét, Lizzyt pedig Léa Seydoux francia színésznő. A többi szerepben Louis Garrel, Josef Hader, Ulrich Matthes, Udo Samel, Jasmine Trinca és Luna Wedler, a magyar színészek közül pedig Funtek Sándor, Rujder Vivien és Hajduk Károly látható. A magyar Inforg-M&M Film - Mécs Mónika, Mesterházy Ernő, Muhi András -, a német Komplizen Film (Jonas Dornbach), az olasz Palosanto Film (Flaminio Zadra) és a francia Pyramide Productions (Stéphane Parthenay) koprodukciójában készült alkotás forgatókönyvét Enyedi Ildikó írta, az operatőr Rév Marcell, a vágó Szalai Károly, a látványtervező Láng Imola, a jelmeztervező Flesch Andrea, a VFX supervisor Klingl Béla, a zeneszerző Balázs Ádám.
Guy Ritchie már nem az a tökös rendező, aki volt. Mindig elhangzik, hogy mekkora filmekkel robbant be a köztudatba ( A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff), de ennek is már majdnem 20 éve. És ha valaki ekkora svunggal kezdi karrierjét, akkor ott vagy hatalmas tehetségről, vagy a későbbiekben hatalmas bukásról lesz szó. Ritchie az utóbbit gyakorolja elég szorgosan. Nem arról van szó, hogy ne alkalmazná a jól bevált guyritchie-s elemeket, vagy hogy ne lennének továbbra is vagányok a filmjei, de az utóbbi időben sorra koncepció nélküli mozikat készít. Átgondolatlan, sokszor lapos sztorik, amik meg vannak spékelve pörgős, fasza montázsokkal és zenével, de ezen kívül mást nem nagyon lehet elmondani róluk. Ez meg ugye nem elégíti ki a nézőt két órán keresztül. A Sherlock Holmes -filmek sem a rendezői kvalitásai miatt voltak szórakoztatók, hanem leginkább Robert Downey Jr. miatt, és az Artúr király: A kard legendája sem lett kiemelkedő. Kétségkívül vannak jó pillanatai a mozinak, és ezek a már emlegetett és jól ismert montázsok, amik segítik az embert felspannolni és behúzni a sztoriba, ami ebben az esetben azért jó, mert ugye Artúr király és az Excalibur történetét már rengetegszer láthattuk.
A feszült figyelemben zajló vetítés végén a nézők több mint öt percig állva, tapsolva köszöntötték az alkotókat, akik szintén felállva hálálták meg a meleg fogadtatást. Enyedi Ildikó könnyeivel küszködve, meghatottan mondott köszönetet a színészeknek és mindazoknak, akik a filmben dolgoztak, valamint a fesztiválnak, amely meghívta az alkotást. hirdetés "Nagyon köszönöm, hogy itt lehetek önökkel együtt, a film legelső vetítésén" - mondta franciául a rendezőnő. "Nagyon-nagyon meg akartunk csinálni ezt a filmet, a teljes szívünket beleraktuk. És most útjára indul" - tette hozzá. Enyedi Ildikó pályafutásában meghatározó szerepe van a cannes-i fesztiválnak, ahol legelső filmje, Az én XX. századom - amelyet az Un certain regard (Egy bizonyos nézőpont) elnevezésű válogatásban mutattak be - 1989-ben elnyerte a legjobb első filmnek járó Arany Kamerát. A versenyprogramba viszont most először kapott meghívást a magyar rendezőnő. Az Arany Pálma díj kiosztása és a záróünnepség szombaton lesz Cannes-ban.
A film látványvilága az egyik legnagyobb erőssége. Kicsit mintha Peter Jackson Gyűrűk urának sötétebb részéit látnánk, vagy a Shadow of Mordorral játszanánk. A CGI alkalmazása szerintem nagyon rendben volt: a különféle mitikus, mágikus lényeket (mint például a gigantikus harci elefántok), vagy óriási hadseregeket ugyan természetesen teljesen egészében számítógéppel hozták létre, de egyetlen pillanatra sem keríti hatalmába a nézőt a "jaj, hát ez is csak gagyi CGI" érzés. A Jó, a Rossz és a Szexi máguslány A 37 évesen is kölyökképű Charlie Hunnam alaposan kigyúrta magát a szerepre. Jól hozza a laza, blazírt karaktert, aki szíve szerint tenne magasról mindenre és élete végéig ellenne a bordélyház vezetésével, de mégis arra kényszerítik, hogy örökségét átvegye és az Excaliburral felvértezve szerezze vissza jogos trónját. Más kérdés, hogy ez az irányvonal talán sokaknak nem tetszik és részben ezért is kapott negatív kritikákat a film. A másik vitatható figura Vortigern, Uther öccse és Artúr nagybátyja, akiről tényleg nem nagyon derült ki, hogy mitől vált azzá a féreggé, akit a filmben láthatunk.
Az én Dragon Age-mozim Hogy teljesen őszinte legyek, nem sokat vártam Guy Ritchie Artúr-filmjétől (nyilvánvaló volt a trailekből, hogy mire számíthatunk a stílus tekintetében) viszont összességében kellemesen csalódtam. Igen, tényleg láthatunk a filmben néhány szemöldökráncolásra késztető (vagy arcpálmát növesztő) speciális effektusokat és lényeket, mint például a gigászi elefántok, vagy az emberi polipszerű lények. Ezek néha teljesen öncélúak és a történetre semmilyen befolyásuk sincs, csak azért vannak, hogy látványelemként szolgáljanak. Igen, a történet és karakterek valóban a Trónok harcára, vagy a Dragon Age: Inquisition RPG-sorozatra emlékeztetnek, melynek során a mágusok a király hadseregével kerülnek konfliktusba, illetve két olyan karakterrel is találkozhatunk, akik mintha egyenesen innen jöttek volna. Az egyik egy varázslónő ( Astrid Berges-Frisbey), aki a történet szerint még csak tanonc Merlinnél, de már olyan mágiákra képes egyszerre hátborzongató és igéző tekintetével, amelyekre csak a kimaxolt szerepjátékos karakterek képesek.
Artúr király legendájában rengeteg potenciál van a misztikumtól kezdve a belső viszályokon át a kard történetének kibontásáig, aminek csak apró szeleteit látjuk, és tény, hogy látványban ott van a szeren, de a rengeteg kihagyott ziccert látva úgy tűnik, Ritchie-nek ez most túl nagy falat volt. Egyszeri szórakozásnak rendben van, de lássuk be, azért ez egy milliódolláros költségvetésű film esetében nem épp a legnagyobb bók. (borítókép, fotók:) Artúr király: A kard legendája Eredeti filmcím: King Arthur: Legend of the Sword IMDB pontszám: 9, 25 Megjelenés éve: 2017 Műfaj: Adventure, Fantasy, Drama, Action Film hossza: 126 perc Nyelv és ország: English | USA Rendező/k: Guy Ritchie Író/k: Joby Harold További cikkek São Paulóban díjazták Molnár Leventét Újabb magyar sikerek nemzetközi filmfesztiválon: a Hasadék című filmben nyújtott alakításáért Molnár Leventének ítélték a legjobb színész díját a Cinefantasy filmfesztiválon Brazíliában.
Expozíció, hosszú felvezetés, vagy átvezetés alig van a filmben. Amikor nincs akció, akkor is valamilyen – időnként kicsit erőltetett – módon igyekszik a rendező dinamizmust vinni a jelenetekbe. Ez néha visszaüt: például a párbeszédeket ilyen módon, gyors vágásokkal felpörgetni szerencsétlen ötlet volt. A rosszkor, rossz helyen a filmbe szuszakolt Ritchie-féle "avantgárd" vágások, képi megoldások öncélúnak hatnak és inkább kirántják a nézőt a beleélésből, minthogy a megfelelő hatást váltanák ki. Szerencsére azért ezekből relatíve kevés van. A csatajelenetek és élethalálharc párbajok viszont rendkívül látványosak és jól koreografáltak – anélkül, hogy "túlvágták" volna őket, mint ahogy az a mai akciófilmekre jellemző. A narratíva pedig hűen követi Ritchie dinamikus látásmódját, kevés a mellékszál, vagy az olyan jelenet, amely nem tartozik szorosan események fő sorához. Egyetlen olyan jelenet van, ahol Artúrnak egy próbát kell kiállnia egy szigeten, rémálomszerű lényekkel szembe szállva, de ezt a részt a rendező öt percben elintézte.
A feleségem története gyártását a Nemzeti Filmintézet 1, 15 milliárd forinttal támogatta, az alkotás a német-francia Arte, az olasz RAI, az RTL Klub, az Eurimages és a Kreatív Európa Média közreműködésével készült. A feleségem története a tervek szerint ősszel kerül a magyar mozikba, a Mozinet forgalmazásában.
Kellett valami más nézőpont, más stílus, ami miatt majd az emberek újra be akarnak ülni a moziba, és erre Guy Ritchie neve garancia is lett volna, ha mondjuk 2000 környékén járunk. Azóta viszont történt vele valami – elfáradt, kiégett, fene tudja – és nem tudja megközelíteni sem régi önmagát. Persze helyenként fel-felbukkannak a filmben azok a pillanatok, ahol látni, hogy mit is akart, csak a megfelelő vonalvezetés hiánya, az ellaposodás, és a színészek kihasználatlansága kiáltott a vászonról. A látvány, a misztikum bemutatása kitűnő, szó se róla, csak ezeknek az oltárán feláldozni a karaktereket, enyhén szólva is nem szép dolog. Hiszen például - lehet szeretni, vagy nem szeretni – Jude Law karaktere is több szemétséget elbírt volna, mert kimondottan jól áll neki a főgenyó szerepe, ahogy a méltatlanul elhanyagolt Aidan Gillen ( Trónok harcából Kisujj) is csak egy semmilyen kis nyúlfarknyi szerepet kapott, és legfőképpen Artúrba, vagyis Charlie Hunnambe is több szorult, mint a szexin kigyúrt főhős megformálása.
Viszont szerintem ez volt Jude Law egyik legjobb alakítása, akinek színész játéka mostanra ért meg olyanná, amellyel eddig is sokszor próbálkozott. A szabályos, finom arcvonásait jól ki tudja ahhoz használni, hogy egy eleinte szimpatikusnak tűnő, azt egyre visszataszítóbb nemesember figuráját jelenítse meg. Végül dicséretet érdemel az külölges szépségű Astrid Berges-Frisbey kiválasztása is, aki egyszerre finom, vonzó, de valahol mégis hátborzongató máguslányt jelenít meg, csábítva, vagy félelmet keltve Artúrban és a nézőben. Telitalálat volt szerintem, én nagyon nem hiányoltam még egy újabb Merlint ebbe a filmbe. Egy másmilyen Artúr Őszintén szólva nem értem, miért kapott ennyire negatív kritikákat az Guy Ritchie Artúrja más kritikusoktól: a 41%-os Metacritic átlagot durván lehúzásnak érzem. (Jellemző, hogy a user rating 7. 4, 33%-al magasabb, mint a kritikai átlag! Valahol ez a korrekt érték szerintem. ) Persze, közel sem hibátlan film az Artúr, és persze, nem olyan, mint a nagy klasszikusok.